Az emberek belépnek tiszta kis fészkeikbe, a zord világ elől rejtett
otthonokba. Csillogó padló, hófehér falak, sehol egy porszem. És eljött az idő, hogy a világnak e csendes zugaiban is feszélyezve érzik magukat az emberek. A hófehér falakról leperegnek az emlékek, az időt visszaveri a parkettában a csillogás. És így történt, hogy egyre többen és többen kezdtek eltűnődni, s rájöttek, hogy valami hiányzik az életükből. Az otthonnak nincs többé hangulata, taszít, elzárkózik saját lakói elől. És ekkor keresgélni kezdtek. Egy kis csipke ide, egy szál virág oda- ám a hypófehér csipke nem ad békét, a virágpormentes virágban nincs benne a virág. Sok- sok próbákozás után ráleltek a boltra. Egy kis utcában állt, apró, fénytelen ablakain otthagyta nyomát az idő. Az ajtó felett csepp
harangfüzér jelezte az érkező látogatót, akit tüstént körülölelt a gyertyaillatú, sejtelmes félhomály.
**
bányai tamás
Mesének indult
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregember, aki kiült lakása erkélyére élvezni a szép tavaszi időt. Onnan figyelte a közeli erdő életét, a mókusok ugrándozását, a nyulak futkározását, a madarak reptét. Erkélyének ajtaját nyitva hagyta, hadd áradjon a friss levegő szerte a lakásban is.
Már jóideje ült odakinn az erkélyen, egyszer csak váratlanul egy vadgalamb szállt el mellette, egyenesen be a lakásba.
- Hohó! - kiáltott fel az öregember. - Nem oda Buda! Galamboknak semmi keresnivalójuk a lakásban.
Feltápászkodott a székéről, indulni készült a lakásba, elzavarni a hívatlan betolakodót, amikor egy rétisas jelent meg az erkély korlátján. A székről felálló öregembertől megriadva rövid ideig még csapkodta szárnyait a korláton, majd felrebbent, s körözni kezdett a közelben.
- Hé te, vadgalamb! - ripakodott az öregember már odabent a lakásban a szék alatt gubbasztó madárra. - Nincs itt semmi keresnivalód, ez a lakás nem madárfészek, légy szíves és repülj ki innen, nyitva van még az erkélyajtó.
- Itt van még a rétisas? - kérdezte a vadgalamb.
- Itt repked még a ház előtt - felelte az öregember.
- Engedd, hogy megbújjak itt, amíg az a szörnyeteg el nem tűnik a környékről. Nem leszek hálátlan, teljesítem három kívánságodat.
- Azt meg minek? - furcsállotta az öregember.
**
verzár éva
Ember az esőben
Párafolt ereszkedett a vidékre, fák sóhajtoznak a szélben, meggörnyedve a hideg őszi cseppek alatt. Leveleik sóhajtva esnek le, pompás színeiket sár takarja el, és beterítik a földet. Az utcán nem jár senki, csak a kósza szél. A kíváncsi falusi emberek, az ablak mögül néznek ki az utcára. A függönyt óvatosan meglebbentik, hogy jobban lássanak, de őket kintről senki ne vegye észre, hogy leskelődnek.
A távolból egy férfi alakja rajzolódik ki a zuhogó esőben. Senkinek sem kell nagy ész, hiszen tudják, ki az, aki ilyenkor is rója az utat. Közelebb van a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz. Magas, szikár ember. Fején barna kalap, barna lódenkabátja lábszárközépig ér. Egyik kezében szépen faragott bot, másikban egy viharvert fekete férfiesernyő. Minden reggel és este, tűzzön forrón a nap, zuhogjon az eső, vagy éppen hóvihar tomboljon, ő az, akinek a megjelenéséhez pontosan be lehet állítani az órát. Reggel nyolckor indul. Nem siet, ugyanabban a tempóban halad végig az úton. Elmegy a temetőig, még egy kicsit tovább, aztán megáll, körülnéz és visszafordul. A temető kiskapujánál lelassítja lépteit, mintha valamit akarna, de meggondolja magát, és tovább megy.
**
pápay aranka
Cicellke
(Anyósom emlékére)
Gyalog mentek a pályaudvarra. Cicellke belekapaszkodott az egyenruha ujjába, büszkén lépegetett az embere mellett. Arcát néha fel-felemelte rá, mosolygó imádattal, de rajta még fellelhetőek voltak az előbbi sírás nyomai. Szemhéja kissé duzzadtan pirosodott, de ez úgyse tűnik fel senkinek, mert megszokták már az ismerősei, hogy sokat sírdogál. Az idegenek meg nem számítanak. Akármilyen nagy is a bánata, az a fájdalom elfogadta társnak a boldog rajongást, amit ez a csinos, és annyira szeretett férj kiérdemelt.
Nagyon büszke is volt rá! Imre vasúti - azaz forgalmista, a Magyar Királyi Államvasutak szolgálati ágánál hivatásszerűen tartós alkalmazásban. Igen fontos poszt ám az, amit betölt. Nélküle isten tudja, mik történnének az össze-vissza síneken, amik behálózzák az országot…Aztán meg jó állás ez, nyugdíjas szolgálat.
A baj csak az - a másképp boldog életükben - hogy már hét hosszú éve csak várják-várják az áldást. Hiába tette nagy gonddal otthonossá a pici házat Cicellke, abból egy valami elviselhetetlenül hiányzott - nem töltötte be gyereksírás.
Az orvos szerint soha nem is kerülhet áldott állapotba, ha csak valami csodás változás nem történik a szervezetében, mert – ez idáig - egy serdületlen lánykáéhoz hasonlatos az, holott az asszonyka felett elszállt már harminc év.
A rokonok – igaz –, úgy vigasztalták:
- Nem szabad elkeseredned Cili, hiszen még olyan fiatalka vagy! -
**
Paál László: Erdőszél.
ocsovszky lászló
Mellékoltár
Elmotyorgok egy kicsit, fiam - mondta a soványka öregasszony és beült a hatalmas bõrfotelba. Elõvette kopott, fekete táskájából a zacskóba csomagolt horgolni valót. Ölébe tette és hagyta magát néhány pillanatig a mély fotel karjaiban elúszni a végtelen idõben. "- Milyen
jó, ha az ember öregkorára elüldögélhet gyerekei, unokái, dédunokái között! -" Csukott szemhéja néha megrebbent, mintha utána akarna repülni a sóhajtásnak. A kicsi öregasszony, hófehér hajkorona alatt, szótlan egyszerûségben morzsolgatta a gondolatokat, mint esténként a színtelen fagyöngyû rózsafûzért. "- Kár, hogy az öreg nem vehet részt ebben a kimondhatatlan nyugalomban! Megérdemelné. Bizony, nagyon megérdemelte volna. Lejárt az ideje. Mindnyájunk ideje lejár. Kinek-kinek érdeme szerint. De hát az öreg igazán megérdemelte volna! Nem értem. Már vagy még nem értem! -" Szája sarkában megmozdult a két párhuzamos ránc és végig hullámzott a többi barázdákon. "- Jó itt! Igazán jó.
Miért van az, hogy az egyik gyereknél jobb, mint a másiknál? Pedig egyformán szeretem õket. Talán nem egyformán ismerem mindegyiket. Egyiknél a csönd, a szótlanság tartózkodása bizsereg, a másiknál ugyanez a némaság türelmetlensége szaggat, mint lábamban a reuma, míg a harmadiknál a halk egyszerûség és természetesség ringat nyugalomba.
**
fetykó judit
Epreskert
5. fejezet
Lizike délutánonként a nagymama szobájában tanul, az ablakkal szemben ül a nagy asztalnál, onnan jól kilátni az utcára. Szemben a Molnárék háza falán egyre lejjebb csúszik a napfény. A másik ház előtt Ancika sepri a falevelet. Kata mellette ácsorog, valamit beszélnek, de azt Lizi nem hallja.
Mama befűtött neki, mert hűvös az október eleji délután. Szereti rakosgatni a könyveit, a füzeteiben gyöngybetűkkel sorakozik az írás. Belemélyed a könyvbe, bizony nem lehet kimenni, hiába vágyik a falevélsepréses, meleg fénybe. Felső tagozatos, egyre több a tanulni való. Aztán apu minden este beszélni akar vele, hogy mi volt feladva. Kikérdezi, csak Lizi ezt beszélgetésnek hívja.
Kata bejön, az öreg Bujáki nénitől megtudakolja, hogy Lizike hol van. Aztán bemegy a szobába, leül Lizivel szemben, és nézi, ahogy a nagyobb lány tanul. Tetszik neki, amit a könyvek az asztalon sorakoznak. Megnézheti a füzeteket. Áhítattal a gondol az iskolára. Amikor csak lehet, átjön és nézi, hogy Lizike tanul. Most még elengedi az anyja, de később, ha a délután közepére sötétedni fog, akkor már nem jöhet.
**
móritz mátyás
Az ajándék
Nem igazán érezte sértve magát, azért mert pár darab tízest leszámítva nem volt semmi a kalapjában. És azt a pár darab aprót is ő dobálta bele, hátha valaki kedvet érez szaporítani a számukat. De nem akadt senki adományozó jó lélek, csak a már sok megszokott, lenéző, vagy rá sem hederítő szempár. De ma ez sem érdekelte.
Ma csak azért jött le és kuporodott a helyére, mert hogy elköszönni jött, utolsó pillantást vetni az aluljáróra és társaira, és a mindig siető, szitkozódó, lökdösődő, egybefüggő embertömegre.
Hosszú percekig csak szemlélődött, magába vésve az arcokat, a mozdulatokat, egy-egy szót, és még a szagokat is magába szívta, akármilyen elviselhetetlennek is tűnt ez, mások számára.
Ő már megszokta, és ha furcsán hangzik is, megszerette. Hozzá tartozott, mint a boros üveg.
Mikor megunta az üldögélést, hátára vette a táskáját, óvatosan, vigyázva, nehogy kárt tegyen a tartalmában.
Komótosan, egykedvűen ballagott fel a lépcsőn, még utoljára visszasandítva.
**
kaskötő istván
A harmadik felvonás.
5. rész
A gyerek nyugtalanul aludt, fel-felriadt álmából. Az őrmester gyakran ránézett, betakarta. Úgy hajnal felé lehetett, mikor a priccs sarkában ülve találta.
-- Valami baj van, fiam, miért nem alszol?
-- Rosszat álmodtam. Mindig éjcaka.
-- Mit álmodtál?
--Nemtom, csak nagyon rossz. Nappal nem, csak a sötétben.
-- Nem emlékszel?
-- Nem, csak valami rám dűl. – panaszolta.
Még ült az ágy szélén az őrmester egy ideig, a gyerek bóbiskolt, aztán lecsúszott az ágyon és elaludt. Csend volt aztán reggelig. Megették a málé maradékot, Sápi egy kemény tojást adott a gyereknek.
-- Nézd csak öcsi, ez megmaradt, szégyenszemre nem viszem haza.
Aztán jött a váltás, mindenki ment a dolgára. Miután az őrmester átadta az ügyeletet Gulyásnak, intett a gyereknek:
-- Na gyere fiam, lássuk miből élünk.
Várták a 3-as villamost a Váci úton, nagyon ritkán járt, utas is gyéren akadt, különösen a városból kifelé.
-- Azt tudja, hogy én még nem ültem villanyoson. – szolalt meg a gyerek, ahogy ott álldogáltak.
-- Tényleg?
-- Nemtom, nem emlékszem. Pénze van?
-- Rendőrnek nem kell fizetni.
-- A zannyát. Akkor jó rendőrnek lenni. A bótba' se fizet?
-- Naiszen, az lenne csak a jó világ! Attól félek, ott a rendőrnek is kell fizetni.
