kortarsak

Emlékezés régi viharra

Nyár volt, július, fehéren forrott a por,

lépegettem bánatos állatok mögött,

savanyú almák dudorították zsebeim,

szívemben nem éreztem semmi örömöt.

Míg a rétre elértünk, apró talpaim

porban sültek, fejemet nyomta a meleg,

álltak a lombok, valamit vártak talán,

mint fülek hallgatóztak fényes levelek.

Legyek bizsegtek barmaim szeme körül,

potyogtak a kis borjak drága könnyei,

vért szívtak, vörösödtek éhes bögölyök,

elhervadtak a tehenek rózsás tőgyei.

A lósóska levelét sodorta a hő

sárga tölcsérré, a rét haldokolt,

ezer fűszálat szopott ezer fénysugár,

vizes-árok füstölgött, virág jajgatott.

Akkor a világ beborúlt, jött a vihar,

kapkodta ingem, szakított leveleket,

óriás nyárfa keresztet akart vetni,

rádördült az égbolt, s karja leesett.

Vihar lökdöste, sodorta barmaimat,

visszaterelni őket orrukhoz vertem botot,

szegények bőgtek, szájuk tele volt sárral,

hátuk a félelemtől felpúposodott.

Akkor a világ kiderült, néztek a felhők után,

fényben ziháltak, szívták a jó levegőt,

sárga esőlé csurgott farkuk bojtjain,

hasuk alatt a sok fű tündökölve nőtt.

Örömükben birkóztak, csattogtak szarvaik,

meghasogatták egymást, vérük fűre dűlt.

Ázott ingben körülöttük táncoltam én,

mosolyogtam, zengettem nádi hegedűt.

***

Virágok, veszélyek

Széllel, fűvel haragos napvilág,

izgalmak szilaj nevelője,

medve-álmom gyilkosa, gyere már,

hadd öltözök fel ünneplőbe.

Szívjak szerelem-fertős levegőt

zajban, viharzó fényben állva –

valami lázas zenebona kell

s lezuhan szívem dérszakálla.

Csak jókedvem fagyott el, nem a hit,

még fordítom sorsomat jóra,

kesely orcámon pirinyó sugár,

nekem viharkeltő ciróka.

Jőjj rám, te boldog rázkódás hamar!

Ha élek, hát legszebben éljek.

Gyönyörű, ha féktelen szól a szám:

nyílnak a virágok, veszélyek.

***

Vasban vagyok

Vasban vagyok, vasban vagyok,

vasban csöngenek a dalok.

Rácsikorgok jó anyámra,

miért ontott napvilágra.

Kellene elszállni innen,

s nincs isten hogy megsegítsen.

Sárga szalmán könyökölök,

nagy zöld bogár körül-dönög.

Vagyok vassá csinált angyal,

elsüllyedek, ez a nagy baj.

Értetlenül bámul reám

boldogságos kis Máriám.

Hiába ég szája-húsa,

más az ábránd majálisa.

Csak pihegek, pillogatok,

a csillagok szép szabadok.

Udvarukba azok hívnak,

legyek nagyhatalmú csillag.

S vasban vagyok, vasban vagyok,

vasban csöngenek a dalok.

***

Jaj, szerelem

Skarlát dühöm nem tartott meg

s kibuktam a körből,

zuhanásom visszhangja még

szíveden dörömböl.

Jaj, szerelem, szén-szivárvány,

őrlöm, felajánlom,

fesd vele a szemöldököd

ívét, édes párom.

Legyen a te létezésed

csengőket virágzó,

s virágzik, mit rám kitűztél:

a koponyás zászló.

***

Apánk a másvilágról

Jó napot, jó fényt a családnak. Csak az óhajtást hozom, csak jó-magamat. Bábot a kicsinyeknek nem adhatok, se madárlátta valamit, nyúlkenyeret, egyebet. Nem a vásárból jövök, nem a hegyről, nem az égből, de igenis: a földből. Nehéz volt magamat összeszednem, nehéz a föld is, a sírdombot sokáig mozgattam, akár a vakond. Sós-paprikás kenyeret kívánok, igen. Adjatok jó bort, ha van, világítson az is minékünk. Annyi mohát, kőport, cementport, annyi falevelet csaptam le magamról, féltem, nem érek ide időben. De süt a nap, sütöget, szép a reggel. Izzadok édeset a napvilágban. Gondoltam, jó, ha magam jövök, mert kivel üzenhetnék? Senkivel. Készültem ide, de mióta – azóta, hogy a Lehetetlent agyadba vetted, s forgatol vele engem is. Itt ragyogok, lásd be, hogy minden lehet. Emlékezz a pulira is, a Cirókára, ahogy a bika orrába csimpaszkodik – az a kis gyöngyfogú fekete labda. Vi-vi, vau, vi-vi, vau-vau-vau! Ugatok, utánzom, terelem a harangos nagy-dögöt, a Behemótot, ahogy akarom. Gondolj csak a Cirókára. Sikerül neked is. De én nem uszítalak, tedd a dolgod. Egészségünkre! Mit gondolsz, mi a kegyelet? Elrekeszteni a dalt a temető mellett? Vígadjatok, ha tudtok, fiaim. Hozzatok akár cimbalmot a sírdombomra, bőgőt meg szép hegedűt – Másodszor már nem jövök, jó napokat, jó fényt a családnak. Nem hideg a tenyerem, fogjunk kezet.

***