Sajnálom, de kivételesen eltérek a rendtől, és nem esztétikai élményeimről, az életem lírai részleteivel folytatom gondolataimat, hanem egy ugrással, itt vagyok a mában… Erre azért került sor, mert ez az ősz is, ismét kurtára-furcsára sikerült. Volt, van mondanivalóm hozzá, s ezt most (bár néha versben) le is írom…
„… aki a versírást ma hagyja abba,
elfogadja, hogy az embereknek
nincsen szükségük arcra.
Legelőször neki szűnik meg az arca.
Aki a versírást ma hagyja abba:
az elfogathatatlant
elfogadja.”
Mivel az én koromban, már kevés alvás is sok ahhoz, hogy kipihenjem magam, öt-hat óra tájékán magamhoz szoktam térni. Felébredvén örömmel konstatálom, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben ezt a napot is megértem.
Szokásos a menetrend. TV be, ablak ki, kávé be, csak van valami, amit nem találok...
„Letettem a szemüvegem,
s elvesztettem a szemem...
Félig vakon, közhomályban,
szülőföldem vályogában
egy hont vagy otthont keresek,
...meg egy letett szemüveget.”
Egy jó fél óra alatt, azért minden a szokásos, a napi útvonalra áll, és hervatag reménnyel nézem a TV- ét, mi történt tegnap, mi fog történni ma. Különösebben nem érdekelne, ha attól az árnyalatnyi problémától eltekintek, hogy minden rúgás, minden köpés, minden alattomos politikai fondorlat és minden hazugságot hazudtoló, újabb hazugság megdöbbentő módon, de árnyékként kíséri az életemet.
„Szavak homokjában kavicska honatyák,
mi sarokkő lettünk, s pisilnek a kutyák.”
Nem vagyok egyedül a regisztráltak között. Mindenkinek fáj valami. Mindenki meg tud sértődni, akiket látok - csak egy hibája van a dolognak rendszerint és gyakorta, sőt vizuálisan: ők soha nem látnak engem.
Minden reggel felhívják a figyelmemet egy kulturális, idegenforgalmi, aktuális esemény-összefoglaló kapcsán:
- Ne felejtse, itthon otthon van!
Csak tudnám, hogy kinek szól ez. Kinek beszélnek?
„Csak ténfergek e hazában,
azt se tudom, van-e házam,
már senkihez nem fűződök,
csak gatyámban bolhát űzök.”
Mert én, és néhány százezer sorstársam már nem jár kiállításokra, színházba, hangversenyekre, nem futja idejéből, erejéből és pénzéből, hogy részt vegyen az országos kolbásztöltő versenyen, a gulyásfőzés nagy, népi kavalkádjában, és az úri- kocsonyabálokon, netán egy töklámpás fesztiválon.... Örül, ha az ágyától eljut a WC-ig, a lakásától a patikáig, a körzeti orvosától a szakrendelésig.
Nagy előny viszont, hogy sors- és kortársaimat a kórházba már szállítják…, ha van szabad mentőkocsi, netán üzemképes helikopter, s ahová viszik, van ágy és orvos is… A helyzet még nem tragikus, mert több a beteg, mint az orvos...
Néha örülünk is, hogy van fedél a fejünk felett. Bár költségét illetően, havonta, legfeljebb a háromnegyedére van fedezet.
Ezért volt igaza Nagy Bandó Andrásnak, amikor azt mondta:
„Mit tehettünk? Kölcsön kértünk és vártunk. Vártunk... vártunk... vártunk! Aztán megint kölcsönkértünk.”
Még mit várhatunk? Ezen gondolkodnom kell… Már az utolsó kenetet is egyházi szolgáltatásként meg kell fizetni! De számlát fognak adni róla, s így költségként elszámolható, …ha képviselő vagy. A végső kegyelet és hantolás nem egy nyugdíjas, de egy közrabszolga-közalkalmazott közepes beosztású aktív dolgozó egyhavi fizetéséből sem fedezhető. De lassan már ilyen sincs, nem lesz a rokonság körében. Már nincs, aki meghaljon... Fogyunk… fogyogatunk. De azért mi kitartóan várunk.
" Sánta perceket visz mögöttem az eltévedt
élet, visszafelé siet, én meg el innen,
a gyűrött aszfaltú utcák visongásából,
az öntelt, pökhendi embermocsok nappalok
őszi szennyeséből, a csendverte éjszakák
várakozásába."
Reménykedünk, hogy változni fog a világ. Hogy a közös tortából nekünk is nagyobb alátét jut. Hátha megtörténik a csoda! Hogy az állami költségvetés rám eső és szétosztható egymillió forintjából térítésmentesen megkaphatom a szív, cukor és magas vérnyomás elleni gyógyszereimet és megélem még, hogy az extrák nélküli temetésem önköltségét ebből a pénzből finanszírozni tudják. Jóléti államba készülünk, vagy mifene… Biztonságból azért igyekszem díszpolgárrá lenni...
Ha megérem, és egy örök elhunyás ürügyén nem várok tovább, akkor nem kérek többé kölcsön sem.
Nem a teljesség igényével, de ennyit a testi fájdalmakról. Mert vannak lelkiek is. Ezek bonyolultságát terjedelmi okokból leegyszerűsítem: Fáj ez az egész mai világ...
„Mit ér, ha a jelen metsző valójában,
eleresztjük egymást, s a kor ütőerét?
Ha nem érezzük meg, egy-egy dobbanásban,
az értünk lüktető, testvéri szívverést? ”
Fáj a társadalmi felépítmény minden szegmensének torzulása, a politikától a művészetig. Mindegyikről lenne külön-külön is, mások számára figyelmen kívül hagyható véleményem, de mivel tudom, hogy az általam említett régiók minden mozzanatában akár direktben, akár átvitt módon, de ott van a politika keze, lába, pofája, ezért csak erről ejtek szót.
„Oly korban éltem...” mondja a költő, amit a jövő nemzedékek, már csak tankönyvből fognak megismerni – mondom én. Mégis megkísérlem, hogy oldjak valamit a mai és holnapi homályból. Lelki fájdalmakat okoz, hogy nem tudom, mikor dűltek ki a régi káder-kopjafák, és miért dűlnek majd ki a ma még imázsból készülő későbbiek? Nem értem mire való ez a mai civakodás, acsarkodás? Mert ha csak úgy, józan paraszti ésszel végiggondoljuk, mind két oldalon van annyi lovag, hogy a csatát nem érdemes megkezdeni sem. Vannak dolgok, amiket tudomásul kell venni, hogy békében élhessünk.
„Csak tudnám, hogy miért,
mert se gyászolni, se emlékezni
nem tud, méltósággal ez a nép…”
Ki voltak eleink? Ha jól leegyszerűsítjük nevesek és névtelenek, akik több kísérlet után az utolsó pillanatokban megpróbálták átszocializálni a Kádár korszakot. Sokan voltak, akik ezt akarták, csak nekik nem kellett belehalni. Voltak olyanok, akik bigottan hitték "a fejlett szocializmus eszméjét", mégis többedmagukkal el tudták érni Kádár lemondását és sok bonyodalommal, de végül is megindult, megvalósult Magyarországon a példaként állítható "vér nélküli forradalom ", amit ma rendszerváltásnak nevezünk. Az viszont egyáltalán nem mellékes, hogy elég gyakran kiesik stafétáink kezéből a bot. Ilyenkor újra és újra nekünk kell lehajolni érte...
A „nagy becsületrend” mai bajnokai harsognak, hazugságról papolnak, s eszükbe se jut, amit Churchill mondott: „...a legnehezebb, azt megjegyezni, hogy mikor, mit hazudtam.” Egy politikus legnagyobb hazugsága, ha megígéri, hogy nem hazudik többet…
Kinek, miért kell ma „bocsánatot kérni?” – mikor a történelem úgy osztja az emberi sorsokat és szerepeket, ahogy ezt az akkori társadalmi viszonyok meghatározzák. Amióta az emberiség kitalálta a társadalmi berendezkedettséget, ez alól senki nem kivétel. Ha igen, az aligha tudta túlélni… Én nem sajnálom sem az idősebb, sem a fiatalabb nemzedéket azért, mert érvényesülni, "az átkos rendszer" kenyerén kezdett. Tanulni tudtak, akár még külföldön is, s erre tudják alapozni mai egzisztenciájukat. De nem sajnálom a másik oldalt sem, mikor rossz farigcsálásuk közben beletörik bicskájuk az ezeréves fába.
Magunkat sajnálom, a gyalogmenetelőket, akiket a gyöngyfonású szép napok itt felejtettek.
„Úgy égtünk életünkhöz,
mint étel a fazék falára.
Minket bedobott valaki,
fogyó energiánk
izzadság szagába”
Meg azt sajnálom, hogy egyesek, ezen, egy könnyed szellemiséggel átlebegnek, s a jövőbe tekintő szemük csak az "eredeti tőkefelhalmozás" lehetőségeit látja és egy újra kezdett törtélelmi szakasz "joghézagai" ürügyén egy országot tudnak cserepadra ültetni...
Nem vagyunk egyformák, de utat választottunk, ami kitaposatlan volt, a főútról letért, de mindnyájunkra vonatkozó járható útnak tűnt. Tegnap, ma, holnap, ugyanolyan veszélyes ez az út…, aminek én, egy régen használt szóval megadtam a nevét: Népi-dülöngélő.
Jó lenne végre egyenes derékkal járni, csendes emlékezettel letenni egy szál virágot… Ha mi nem, ki fogja gyermekeinket, unokáinkat megtanítani erre...
***
